csillery-logo-feher

BALLA GYÖNGYI és CSILLÉRY ORSOLYA KATALIN munkái elé

A képírás és hímzés imádság – ahogy a régiek tartották. Papírra, fára vagy viseletre írt jelek: vonal és öltés, ami a földbe vetett maghoz hasonló, csak lelkünkben kel ki, elevenedik meg.

Találkozásunk Gyöngyivel nem véletlen: a magyar népi műveltség formakincse ihleti mindkettőnk alkotómunkáját. Ez a kiapadhatatlan forrás, amelynek éltetésében bárki elhivatottsága szerint részt vehet, táplálja és tájolja a lelket és a szellemet.

A kisgyermek szívével még érti a mindenség modelljét rajzoló mintákat, eredendően fogékony a magyar népmesék szimbolikus nyelvezetére. A mesék mellé kerülő képeknek ezért nem csupán ábrázolniuk kell, hanem megidézni is azok teremtő erejét. A látott kép és a felöltött viselet befolyásolja gondolkodásunkat. Hogy milyen irányba – rajtunk, művészeken múlik: a mi felelősségünk mit hangsúlyozunk, mit tárunk a néző szeme elé. A befogadónak pedig megadatik a lehetőség, hogy ráébredhessen a magyar népi kultúra üzenetére.

Művészi hitvallásunk lényege az elejtett fonal felvételével az ősi műveltség közvetítőjévé válni, s a jelképekbe sűrített gondolatok hatalmas erejét kihasználva az embert a Mindenhatóval összeölteni.

Csilléry Orsolya Katalin

 


 

“Megtartani az ősi tudást”

Interjú Csilléry Orsolya grafikusművésszel

szerző: Gyarmati Orsolya, Családháló

Csilléry Orsolyát a magyar közönség elsősorban gyermekkönyv-grafikáiról ismerheti. Az ő rajzai teszik teljessé az A világ tizenkét tételben című versolvasókönyvet és A repülő kastély című mesét. Csilléry Orsolya grafikáit két dolog jellemzi: egyrészt a kifinomult, a tökéletességig aprólékos, mégis rendkívül letisztult ábrázolás, másrészt a hagyományos magyar képi nyelvezet használata, amelyből ősi erő árad. Többek között erről és a gyermeki lélekben jelen lévő tudásról beszélgettünk vele.

– Hogyan lett grafikusművész?

– Kiskoromban apukám egy ideig Rómában dolgozott. Ebben a városban olyan impulzusok értek, amelyek táplálták bennem a képzőművészet iránti érdeklődést. Nem tudom, mikor kezdtem rajzolni, de emlékszem az érzésre egy darab üres papír előtt ülve, hogy valami nagyon szép dolgot szeretnék csinálni. Mindíg vonzódtam a jelszerű megfogalmazáshoz – bár ez gyermekkönyv-illusztrációimon nem annyira látszik – a néhány vonallal kifejezett formák gyerekként is ámulatba ejtettek. Talán ez az egyik ok, ami miatt inkább a grafika és nem festő szakra jelentkeztem később a Képzőművészeti Egyetemre. Más szempontból, a középiskolás koromban Olaszországban látott művészkönyv-kultúra is befolyásolta ezt a döntést. Az egyedi könyvek készítésében azért láttam többletlehetőséget, mert egy ilyen kézzel készült könyv lapozgatásakor – akárcsak egy kiállítás során – a nézők részeseivé válhatnak a művész által felvázolt útnak. Később, amikor Velencében tanulhattam egy grafikai intézetben, rájöttem, hogy a festői látásmód is mennyire beleoltható a grafika fogalmába, és fordítva. A vonal lehetőségeiről sokat tudtam, de éreztem, hogy a színek terén még elég ingoványos számomra a talaj. Bellini és Tiziano városában a színek és fények tanulmányozása szinte kötelező volt. A kérdéshez visszatérve úgy gondolom, hogy ha valami közlendőm van, ehhez a tartalomhoz kell megtalálni a megfelelő kifejezésmódot – legyen rajz, festmény vagy bármi – és nem fordítva.

– Mikor vált az Ön számára egyértelművé, hogy munkáiban a magyar hagyományt, az ősi szimbólumrendszert szeretné megjeleníteni és szerves részévé tenni művészetének?

– Csodálattal tölt el, hogy a régi (magyar, indiai, egyiptomi, stb.) használati tárgyakon egyetemes gondolatok közérthető nyelven fogalmazódnak meg. Azt gondolom ez az, amit a művészetnek adnia érdemes. Az összes többi sallang és szemfényvesztés. Szerencsére úgy nőttem fel, hogy a magyar népművészet gazdag formakincsére nem felnőttként kellett rácsodálkoznom. A jelképek tartalmával és a képírás rendszerével azonban csak egyetemista koromban kezdtem foglalkozni. Akkor tisztáznom kellett magamban, milyen utat választok: látványos magánmitológiákkal csapom be magam és a nézőt a biztos sikerért cserébe, vagy kapcsolódom az ősi áramlathoz, amely a felszín alatt csörgedezik. Rájöttem, hogy az elejtett szálat “csak” fel kell venni, hiszen “Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra”, ahogy Weöres Sándor mondta. Ezen a gondolati fonálon kiapadhatatlan forráshoz jutottam.

– Sok ember már nem tudja dekódolni ezt a nyelvet, mégis, az Ön rajzaiból olyan energia, szépség, rendezettség és tökélesség sugárzik, amely mindenkit megfog, megszólít. Hogyan, mitől működhet ez az erő?

– Úgy gondolom, nem is kell elvárni, hogy sokan dekódolni tudják a hagyomány képi nyelvezetét. Ha valami szerkezetében, elgondolásában tiszta és közös bölcsességből fakadó, akkor az emberek a motívumok konkrét értése nélkül is átérzik azokat. A szerves műveltség megszólítja az emberi lelket, egy másik dimenzióba hívja.

– Leginkább (nép)mesekönyv-illusztrációit ismeri a magyar közönség. Miért tartja fontosnak, hogy a gyerekek ilyen rajzokat lássanak a mesék mellett, ezek az illusztrációk maradjanak meg a fejükben a történetek kapcsán?

– Ezekkel a festményeimmel elsősorban azokat szeretném megszólítani akik még csak nem is halottak arról, hogy vannak a létezésnek másik síkjai. Talán feléled a bennük is ott szunnyadó kis csíra, és meg tudják fordítani a sorsukat. Természetesen nem az a célom, hogy mindenkit megváltoztassak, de fogódzót szeretnék nyújtani az arra fogékonyaknak. Azok a gyerekek, akik kapnak otthonról pozitív impulzusokat, nyilván jobb helyzetben vannak, de egyáltalán nem biztos, hogy tudatosodik bennük, hogy a hagyományunk gazdagságából minden kérdésükre választ kaphatnak, nem kell azonnal külföldre rohanni valami betegséggel vagy problémával. Úgy gondolom, bennünk, felnőttekben keresendő a hiba, nem az internetező-mobilozó kisgyerekekben. A szülőknek ( tisztelet a sok kivételnek) kicsúszott a kezükből a stabil értékrend, amely szerint élhetnének és ezáltal példát mutathatnának gyerekeiknek. Az a gyerek akivel mindennap beszélgetnek, akinek igazi meséket mesélnek – nem ostoba sztorikat – nem menekül az elektronikus kütyük álvalóságába vagy az internetre. Ha nem kap otthonról biztos kapaszkodókat, amihez visszatérhet, akkor egyáltalán mi ellen lázadjon kamaszkorában?

– Két gyermeke van. Nekik hogyan lehet átadni ezt az ősi tudást?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy “megtartani” ezt a tudást. Amikor megszülettek, az volt számunkra az egyik legnagyobb csoda, hogy valóban, a kisgyermekek még birtokában vannak annak az ismeretnek, amelyet mi felnőttek próbálunk újratanulni. Amikor beszélni, rajzolni kezdtek, természetes módon használták azt a vizuális anyanyelvet, amely emberi minőségünkből fakad. A kisgyerekek mindenhol a világon a szerves műveltség tudásának lehetőségével jönnek a világra de a civilizáció szervetlensége szétzilálja ezt már az első éveikben. Itthon bármit látunk, megbeszéljük, hogy szerintük szép-e, és ha igen miért. Férjemmel úgy gondoljuk, hogy ha meg tudják fogalmazni a véleményüket akár egy korondi tálról, akár egy bakugánról, nem fognak elveszni a fogyasztás útvesztőiben. Az ősi szimbólumrendszerek használata akkor megélhető egy gyerek számára, ha a mindennapok része, ha húsvétkor, karácsonykor a magyar hagyomány útmutatása szerint rendezzük el az asztalt, ha sikerül megtanítanunk őket – személyes példánk által – a hétköznapok és kisebb ünnepek szakralitáson keresztüli átélésére.

crossmenu