Csodálattal tölt el, hogy a régi (magyar, indiai, egyiptomi, stb.) használati tárgyakon egyetemes gondolatok közérthető nyelven fogalmazódnak meg. Azt gondolom ez az, amit a művészetnek adnia érdemes. Az összes többi sallang és szemfényvesztés. Szerencsére úgy nőttem fel, hogy a magyar népművészet gazdag formakincsére nem felnőttként kellett rácsodálkoznom. A jelképek tartalmával és a képírás rendszerével azonban csak egyetemista koromban kezdtem foglalkozni. Akkor tisztáznom kellett magamban, milyen utat választok: látványos magánmitológiákkal csapom be magam és a nézőt a biztos sikerért cserébe, vagy kapcsolódom az ősi áramlathoz, amely a felszín alatt csörgedezik. Rájöttem, hogy az elejtett szálat “csak” fel kell venni, hiszen “Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra”, ahogy Weöres Sándor mondta. Ezen a gondolati fonálon kiapadhatatlan forráshoz jutottam.
