Néhány percnyi sétára a zebegényi vasútállomástól csodákat láthat az ember. Igaz ez persze sok helyre itt a környéken, most azonban egy olyan villa előtt állunk, amelynek története korokon és kontinenseken is átível. Amrita Sher-Gil, India egyik leghíresebb festőnője magyar származású édesanyja révén családjával együtt több, meghatározó nyarat is eltöltött a meseszép dunakanyari házban, ahol gyakori vendég volt édesanyja testvére, Amrita későbbi mestere és a dunai indiánok jeles képviselője, Baktay Ervin keletkutató, festőművész is. A családról köztudott, szerették megörökíteni életük pillanatait. Az épp előttünk magasodó lépcsőn is készült egy felvétel, többek között Amrita, édesanyja és családja, valamint a szikh arisztokrata édesapa látható rajta. Ugyanitt, ugyanígy, száz évvel később készült egy másik fotó is, már a jelenlegi tulajdonosok által vezetett festészeti iskola növendékeiről. Utóbbi képnek Delhiben, egy Amritának dedikált kiállítás szervezői örültek a legjobban, az eredetinek pedig itthon, az a magyar család, akik amikor a kétezres évek elején megvették az addigra romos, lepusztult állapotban lévő villát, még mit sem tudtak az indiai szálról.

Romokból kirakott történet

„Ma itt újra a festészet jelenléte a meghatározó” – köszönt minket Csilléry Orsolya grafikusművész a nagy múltú lépcsőről. Férjével, Fenyvesi Gábor festőművésszel és két gyermekükkel tizenhét éve élnek a villában. A gondosan ápolt, gyönyörű kertben sétálunk, majd a ház bejáratához érve megállunk. Oszlopokkal elválasztott tágas terek, hosszan húzódó erkély, a felfelé vezető lépcsők mellett hangulatos belső udvar. Hihetetlen, de mint megtudjuk, nem is olyan régen itt még a debreceni Tejipari Vállalat felirata díszelgett, a régi villa hangulata nyomokban sem volt felfedezhető. „A ház Amrita anyai rokonainak, a Szepessy családnak tulajdonában volt. Utódaikkal felvettük a kapcsolatot, és amint meghallották, hogy újra művészek lakják a villát, néhány családi fényképet a rendelkezésünkre bocsátottak, hiszen esélyt láttak arra, hogy a festészet, a régi miliő visszatérhet a falak közé. Sokat beszélgettünk velük, így, kerültünk közelebb a ház történetéhez” – mondja Orsolya, de hozzáteszi, számukra az építkezés során az volt a fő szempont, hogy tisztelettel, de a saját igényeik szerint alakítsák ki a villát, hiszen a régiek ideje itt lejárt. 

Az épület új korszaka korántsem zökkenőmentesen kezdődött. A SZOT-üdülős ötven év rányomta a bélyegét a házra. Elképesztő állapottal szembesültek. Előttük évtizedeken keresztül a kertbe hordták a szemetet, beásták, majd füvesítették, komoly rétegek alakultak ki. Volt olyan tulajdonos, aki gipszkartonnal próbálta eltüntetni a nemkívánatos nyomokat. „Ahányszor kijöttek a rokonaink, inkább sajnáltak, mint velünk lelkesedtek – mosolyog a grafikusművész –, de számunkra is hosszú folyamat volt, hogy a szeméthalomban meglássuk a mai állapotot. Mire végre nem romboltunk, hanem építettünk, eltelt tíz év. Elsődlegesen több műhely-, illetve raktárhelyiséget szerettünk volna kialakítani, egyrészt mivel korábban játszótereket is építettünk, amihez a férjem és édesapja itt faragták a szobrokat, másrészt ez az elrendezés, a jövőbeli, akkor még teljesen homályos festészeti iskolaterveinknek is megfelelt.” 

A homályos tervekből aztán teltházas gyermek, ifjúsági és felnőtt képzőművészeti órák, majd táborok alakultak. Az erkélyre feltekintve most is halk zeneszó mellett festő felnőtteket látunk. „A fenti részen sok kis szoba volt, amelyeket a folyosóról lehetett megközelíteni, mi ezeket egybenyitottuk. A leghátsó helyiség lesz a férjem műterme, most ott is festenek.” Felsétálunk, Fenyvesi Gábor instruál, a résztvevők elmélyülten alkotnak, figyelnek. „Ez nagy kincs manapság – súgja oda Orsolya – ami mindenkitől komoly szervezést igényel. Mármint a csend. Folyamatosan visszük magunkkal a külvilágot fejben, vagy a telefonunkon. Őrült tudatosság kell ahhoz, hogy elvonulj és belülre figyelj.” Akárhogy is számoljuk, itt egy átlagos hétköznap tizenöt, tudatos és nyugodt felnőtt embert látunk, akik ebédidőben kiülnek a kertbe és a tanultakról, saját élményekről, hétköznapi dolgokról beszélgetnek. „És feltöltődve mennek haza. Nem lehetetlen” – teszi hozzá Orsolya.

Körforgásban kapcsolódás 

A fenti teraszon megakad a tekintetünk egy különleges falikúton. „Szép, ugye? Az utcán találtam, ahogy egy porcelán mosogatót is, bent a konyhában azt is megmutatom” – lép mellénk Orsolya. – Szüleim nem mindig értették, miért szedünk össze minden “szemetet” az utcán, csak akkor békéltek meg, amikor látták, hogy ezek a tárgyak új életre kelnek, így visszakerülnek a körforgásba. Ez a szemlélet nekünk nagyon fontos, ezért is vettek részt a gyerekek már kicsi koruk óta az építkezésben és meg vagyok róla győződve, hogy többek közt ezért segítenek ennyit ma is, felnőtt fejjel. Kialakult egyfajta kapcsolódás, “gazda” érzés, aminek köszönhetően értékelni tudják a míves tárgyakat, magukénak érzik a tudatosan kialakított környezetüket. Mindkettőnk családja értékelte a régiségeket, mondhatjuk, ebbe születtünk bele, de azt, hogy élni is tudjunk vele, az már hozzáállás kérdése” Mint megtudjuk, nem ez volt az első építési munka, amire Orsolya és férje közösen vállalkoztak. Zebegény előtt egy hosszú, zsámbéki korszakuk is volt, amelyet két budapesti lakás felújítása előzött meg. „Mi ezt sosem teherként fogtuk fel, hanem egyfajta értékteremtésként. Azt gondolom, ha egy picike kis szeletet szebbé tudok tenni a világon, kitisztítom a területet és újra élővé teszem, az egy nagyon előremutató tevékenység.”

Miközben visszasétálunk a bejárathoz, Orsolya elmeséli, hogy fiatal tanítványaik oktatásért cserébe besegítenek a ház körüli munkálatokban, a faluban élők időnként megjelennek egy- egy kupac festőronggyal vagy festékes üveggel a kapuban. A pezsgő családos közösségi élet szervezésében évekig tevékenyen vettek részt, így jó kapcsolatot ápolnak a közelben élő művészcsaládokkal, párokkal. „Érdekelt a közösségszervezés, amit az említett zsámbéki korszakunk alapozott meg. Csodálatosan működő, fonó jellegű példa élt ott akkoriban: általános volt, hogy az asszonyok, férfiak összegyűltek, tevékenykedtek és közben eszmét cseréltek, vagy csak jól érezték magukat. Megtapasztaltam, hogyan lehet megélni a jeles napokat a gyerekekkel együtt, együtt tartani az olyan népi szokásainkat, mint a pünkösdi királynéválasztás vagy a regölés. Később is arra törekedtünk, hogy a gyerekeink ne könyvben tanuljanak minderről, hanem természetes módon ebben nőjenek fel.” Így érkeztek ősi magyar hagyományok a sváb bálok mellé, amihez a falu egy részéről is volt fogékonyság. „Három párból közel hetven fős közösség alakult, táncházakkal, kézműves foglalkozásokkal. Sok megtérülő energia volt ebben – nem anyagi módon, inkább a jövőért. Ezek a családok akkor érezték, úgy kell ez az egész, mint a levegővétel. Reméljük, a gyerekek ugyanígy folytatják majd.”

Megelevenedő művészet 

Benyitunk a házba, gyönyörű, színes falak és bútorok közé. Orsolya elmeséli, az előtér korábban teljesen nyitott volt, a mostani, hatalmas ablakok helyén ebédlőasztal állt. Egy újabb fotó színhelye, ahol ezúttal felgöngyölítjük az indiai-magyar történetet: Amrita édesanyja az 1900-as évek elején társalkodónőként érkezett Indiába, itt szeretett bele a rendkívül művelt Umraoba, majd az esküvőjük után évekig Magyarországon éltek. Amrita, magyar nevén Dalma és testvére Budapesten születtek, de rövid szakaszokban éltek Dunaharasztiban, Párizsban is, ezt követően tértek vissza Indiába. „A zebegényi villa pedig kedvelt üdülőhelyük volt. Amritáék előszeretettel üldögéltek az említett asztalnál, szép fotó készült róluk. Umrao Sher-Gil, az édesapa készítette a legtöbb képet a lányáról. Szeretett fényképezni, önmagát is számtalanszor megörökítette a szikhekre jellemző turbánban, különféle beállításokban. Érdekelte a magyar irodalom, zene, a szanszkrit nyelv és filozófia tudósa volt.” – meséli Orsolya, aki láthatóan behatóan ismeri a család történetét. Amritával és festészetével már az egyetem alatt találkozott, akkor, a 90-es években fedezték fel itthon is az „indiai hercegnők” történetét. „Valójában később, Indiában és a kutatásaim során döbbentem rá, hogy ahogyan mi is, ő is a gyökereit kereste a művészetében – ezt félig-meddig Magyarországon, félig-meddig Indiában találta meg. A közös emberi érték érdekelte őt, ezt szerette volna közvetíteni.”

Amrita mindössze huszonnyolc évet élt, művészete korai halála miatt nem tudott kiteljesedni. Fiatalon, a festészet területén tett első lépéseiben Baktay Ervin segítette. „ A szellemi örökséget kevesebben látják meg ebben a történetben, sokszor inkább Amrita kalandos életére fókuszálnak. Nekünk kettejük kapcsolata fontos, mert azt hiszem különösen meghatározóak lehettek Baktay útmutatásai a fiatal művésznek. Baktay gyerekkorom óta példaképem és az, hogy ő indította el Amritát a festészet útján, különleges egybeesés. Érdekes legenda, hogy a ház valamelyik falán fellelhető egy freskója is, de mi hiába kutattuk. Meghatározóak számomra könyvei, utazásainak leírásai, asztrológiai kutatásai. Végigjárta Kőrösi Csoma Sándor útját, és igen élvezetes stílusban dokumentálta. Szavaiból süt a műveltség, az éberség, hozzáállásából az emberség.” 

Mielőtt még a grafikusművész műterme felé indulnánk, a nappaliban – amelynek kazettás mennyezetét Orsolya férje, Gábor és édesapja készítették – megelevenednek az eddig csupán elképzelt fotók. Orsolya megmutatja a családtól kapott fényképeket, majd Amrita Zebegényhez köthető műveiről beszélgetünk, a Zebegényi temetőről, a Havas-Boldogasszony templomról. 

Varázslatos erő a tájban

A falakon mesekönyv-illusztrációkat látunk. „Még egy korábbi korszakból. Amíg kicsik voltak a gyerekek, kiadóknak dolgoztam, később tértem vissza az egyedi grafikához” – mondja Orsolya úton emeletre, a műterem felé. Mint meséli, pici korától kezdve grafikával, festészettel szeretett volna foglalkozni, a Kisképzőbe festő szakra vették fel, a szülei azonban azt szerették volna, ha először inkább műveltséget, nyelvtudást szerez egy rangos gimnáziumban. „Akkor nem értettem egyet, de később beláttam, hogy igazuk volt. Megerősödtem az utamban. Heti négyszer jártam rajzra, közben próbáltam tartani az iskolai eredményeimet, több-kevesebb sikerrel. A szüleim mindenben segítettek.” Orsolya közgazdász-genetikus házaspár gyermeke, szülei a művészetek, az irodalom szerelmesei. Édesapja nagynénje Csilléry Klára néprajzkutató, muzeológus volt, családjában szobrász és festőművész rokonokkal. „Mindkét családot meggyötörtörte a háború, birtokaikat elvették. Szüleim gondoskodtak arról, hogy a történelmet és azon keresztül a családunk történetét ne csak az iskolában hallottak alapján ismerjem. Egy picit adózom is a családom felé azzal, hogy a materiális javak mellett gondolkodásmódjukat, az élethez való hozzáállásukat is őrzöm, folytatom.”

Férjével a Képzőművészeti Egyetemen ismerkedtek meg. „Gábor idősebb nálam, ő már pszichológia, földrajz és csillagászati tanulmányokat követően döntött úgy hogy az életét a festészetnek szenteli. Számomra tizennyolcéves fiatalként mást jelentett az egyetemi időszak, kerestem a hangom. Kaptam egy egyéves ösztöndíjat Velencébe, ahol aztán kint tartottak tanárként is. Kiderült, hogy amit mi itthon két év alatt megtanultunk, nekik az ötéves folyamat. Így tanítottam húszévesen Velencében rajzot, anatómiát” – magyarázza Orsolya, akit Gábor is követett az olasz városba. Kint maradni azonban egyikőjük sem akart, noha családilag sokszor visszalátogatnak Olaszországba. „Ennek így volt szép íve máig tartó kapcsolatokkal, de mi itt szeretnénk élni.” Kinézünk a Dunára a műterem ablakain, és nem is marad bennünk kérdés, miért. „Sokszorosan megihlet ez a hely. Mindig azt a táji motívumot keresem, amiben visszatükröződnek a gondolataim, itt, a Börzsönyben varázslatos erő rejtőzik a tájban, nem kell messzire mennem. Van itt egy forrás nem messze, arrafelé járok futni, egészen időn kívüli atmoszféra van a fák közt. Művészként ebben a teljes belső szabadságban erre akarok ráérezni, a kozmikus erőket átélni segítségükkel és analógikusan a képeimen visszatükrözni.”

Csillagok útja

Mindez nem adja könnyen magát, ha közben az ember versenyt fut az idővel. „Szigorú időbeosztásban élek. Több mint százan fordulnak meg nálunk az órákon. Az órák mellett tárlatvezetéseket, tematikus kirándulásokat szervezünk nekik, a követjük tanítványaink későbbi útját, főleg a fiatalokét. Mindez az olyan “földi” dolgokkal együtt, mint reklámozás, könyvelés, kicsit erőn felüli kettőnknek, de szerencsére a gyerekeink besegítenek  – mosolyog a grafikusművész. – Mindez viszont azt teszi lehetővé, hogy ne kelljen a művészetemből megélnem. Teljes szabadságra van szükségem a művészetben, de ez azt is maga után vonja hogy nem vagyok túlságosan “jelen” a művészeti közéletben. Magam osztom be az időmet, ami ugyanolyan jó, mint amilyen nehéz is egyben. Hét elején, amikor nincs tanítás, kikapcsolom a telefonomat. Nézem a félkész képeimet, vagy a semmit, és hangolódom. Ahhoz, hogy valamit létrehozzak, méltóvá kell válnom arra, hogy ráhangolódjak a kozmosz ritmusára. Ehhez ki kell üresednem. Amikor végigjártuk a gyerekekkel az El Caminot, azon gondolkodtam, hogyan tudom raktározni magamban a csendet. Hogyan tudom elővenni, ha majd kell, hogy teljesítsem a feladatom, amire elhívást kaptam? A művész létra és összekötő kapocs. Nagy felelősség, ennél a közlésformánál nincs takarékláng.”

Rendet teremteni és teremteni a rendet – mondja Orsolya és ezt tükrözik a képei is. “Az élő hagyomány nem egy béklyó. Ez egy keretrendszer és nem ketrec, amibe az ember bele van szorulva. Arra való, hogy a mozgásteret kijelölje, de azon a mozgástéren belül teljes a szabadság. Így törekszem arra, hogy visszataláljak az egyhez, a közöshöz, ami mindenkiben jelen van valahol mélyen. Enélkül elveszítjük a kapcsolatot Istennel, de a befogadóval is.” 

Ha már elhívás, Orsolya legújabb alkotásáról mondja - „Anno az egyetem mellett Velencében művészkönyv szakon tanultam. A művészkönyv teljes mértékben kézzel készített, kis példányszámú könyvet jelent. Gyerekek, építkezés és sok egyéb miatt, több mint húsz évnek kellett eltelnie, hogy újra megérjen bennem egy téma, amit a művészkönyv műfajának formai keretein belül készítek el. A csillagbölcseletről összegyűjtött eddigi tudásom, tapasztalataim képi leképeződése lesz” – mondja már a műteremből lefelé tartva, vissza, a kertbe. „A csillagok és az ember kapcsolatát összetett módon kell értelmezni. A lélek útját választottam ebből a sokrétű, csodálatos egységből. Ebben az őselveken alapuló tudásrendszerben nem könnyű tájékozódni, de amikor általa világossá válik valami, az egész életünkre kihat. Nyitott lehetőségek tárházát adja, amelyekkel élhetünk, megfeleltethetjük, hozzárendelhetjük az életünk útjának bizonyos stációihoz.” Rendet teremtünk és teremtjük a rendet. Ezen az analógián még egy kicsit elidőzünk a kertben.